Ma reggel felfedeztem egy papírt a hűtőszekrényen:

Már 4 napja csodás idő van. Meleg, nap, semmi eső....lehet nyitott ablaknál aludni.

És eljött az első meleg hétvége is.....uzsgyi az Óceánhoz!

Írországba nem hoz az ember fürdőruhát, még az óceánhoz sem. Csak Pösznek van, mert vett magának a szülinapi pénzből, (úgyis otthon nyaralnak) de Ő sem vette fel. Előrelátóan bepakoltuk tuti ami biztos a széldzsekiket is, mert ott mindig fúj a szél....

Bepakoltunk kaját, mondván, piknikelünk egyet. Bepakoltuk Picurt, mert Ő is rajong az óceánért....és elindultunk.

Már ott kezdett gyanússá válni a dolog, amikor tele volt a parkoló....valahol mélyen azért találtunk még helyet. A parkolót egy homokbucka választja el a parttól.

nem lehet látni, de messze a vízben emberek voltak.

Levettük a bakancsainkat és elindultunk a víz felé mezítláb a meleg homokban.

Utunkat keresztezte egy őőőő, minek nevezzem, egy csörgedezés, ami ugyan bokáig ért csak, de olyan hideg volt, hogy 1 perc múlva fájtak a lábaim, annyira lehűltek

sétáltunk végig a parton, gyerkők a víz mentén. Picur roppantul élvezte, vágtatott megállás nélkül. Teljesen izgatott volt, mert sok kutya volt, némelyiket bevitték a vízbe, és önfeledten ugrálták át a hullámokat. Pöszön és M-n olyan gatya volt, amit fel tudtak húzni, így ők belekóstoltak az Óceán ízébe, sőt Picur is, hasonlóképen élvezve, mint a többi eb.

....és az óceán vize meleg volt....

miután kiáztattuk a lábainkat, kerestünk a parton egy csendes helyet, elnyújtóztunk a meleg homokban és néztük a felhőket

amikor megéheztünk, visszamentünk a kocsihoz, megebédeltünk, hazafele fagyiztunk egyet, és eldöntöttük, hogy délután shoppingolunk....fürdőruhát....mi mást....mert holnap is lesz nap....és visszavár az óceán!

aviszontlátásra!

Ölel: T

2001. Június....1 hónaposan

2001. Karácsony, 7 hónaposan

2002. 1évesen

2003....haggyámá Ettebabaaaa!!!!

2004...."én is akarok süni-hajat!!!!"....hát legyen! levágtam Neki....

2005. na, ez a Lencsi baba-fej........ ennél a frizuránál már óvatosabb voltam....de az egyik kedvencem....

2005. Keresd a kakukktojást! 2 van belőlük......BANDITÁK

még mindig 2005-ben járunk....Macák....Mama mindig beöltözteti Őket ikreknek....csak nehogy egyszer mindkettőt hazavigyem!!!!

ez a 2005, ez termékeny....mondom, hogy ott látom a bajuszán!!!!

megérkeztünk 2006-ba

2007....upszi

kinder surprise!!!!

2008. Brookings. Tádéval és Sóskával

2009....jajjj, ez a Mazsola fej!

2010....egy évvel komolyabban

2010....moziba készülő tojások...

2010. Omaha, Mormon-trail

2011. Szülinap....ebben az évben jöttem rá, Pösznek nem torta, hanem gyümölcskosár kell....hát kapott....

2011. egy reggel....Mamáéknál

2011. ....lehet, mégis csak tudunk angolul?

2012....megint egy év, megint egy gyümikosár....meg torta....hogy a többieknek is jusson valami....

2013....idén odáig fejlődtünk, hogy már a rózsa is eperből van....

Majdnem 1/8-ad évszázad….az pontosan 12 év….ez is valami….

Ismervén Borsi lányt, és az Ő lelkesedését, amelyjel végigasszisztálta G szülinapi készülődését, méltán elvárja, hogy számára is készüljön bejegyzés az Ő kis életéről. Természetesen!

Nos, Ő a harmadik a sorban, és mindig meg is van sértve….merthogy, Ő az egyetlen, akinek nincsen kisebb testvére….az élet már csak ilyen kegyetlen tréfákat űz az emberrel….egyszer le kell zárni a sort….

Pöszike sumákban fészkelte be magát a pocakba. M 8 hónapos volt, és még javában szopott. Mielőtt még valaki rám förmedne, hogy egészségügyisként nem hallottam e róla, hogy olyankor is simán megeshet az ember, de igen tudtam, valszeg nem volt jelentősége, de ilyen részletekre már nem emlékszem. Szóval, amire emlékszem….M-val el kellett mennem orvoshoz. És volt ott két csuda aranyos kislány….mintha ikrek lettek volna….de kiderült, hogy 9 hónap van közöttük….no, gondoltam, én erről már lekéstem, de semmi nincs veszve. Black éppen Németországban….de lehet Belgiumban múlatta a heteit, úgyhogy írtam neki, ha hazajön, kösse fel a gatyát, mert indul a következő babaprojekt. Nem igazán volt ellenvetése, de hamarosan kiderült, hogy a babaprojekt magától beindult még mielőtt kiment volna külföldre, a tudtunk nélkül. Hát így kezdődött Borsika lány élete.

A Black-féle babák nagyon jól érezték magukat a pocakban, egyik sem nagyon akaródzott kijönni….M az indítás előtt egy nappal gondolta meg magát és döntött úgy, hogy na jó….önként jön a világra, ne macerálja Őt ugyan senki….no, de Borsi….már akkor is makacs volt….Őt végül is indítani kellett.

Reggel be a kórházba, 8-kor burokrepesztés, 11kor indultak be rendesen a fájások. 8 és 11 között a folyosón várakoztunk. Éppen ez idő alatt érkezett egy fiatal mama-jelölt, akinek adtak gerincbe fájdalomcsillapítót. Hát nem tudom, nekem futkos a hideg a hátamon, ha arra gondolok, gerincbe szúrnak….és elvégre már túléltem kettő csemege világra hozatalát, M ráadásul durván 3800gr volt, úgyhogy én maradtam a maradi, hagyományos szülésnél.

Borsika úgy döntött, ha már ennyire sürgetik, akkor legyen már túl minél előbb, úgyhogy vele is mindössze 3 órát fájtam, vagyis csak kettőt, mert Ő 13 órakor látott napvilágot, 3100 gr-al.

Még azt leírom, hogy a szomszédban szült a fájdalomcsillapított hölgy, és úgy sikított, hogy szegény Black frászban volt, hogy ha Ő a fájdalomcsillapítóval így sikongat, mi lesz majd akkor velem….hát, mint mindig, most is belém szorult a hang. Blackben az a jó, hogy ha akarom foglalkozik velem, de ha nem akarom, akkor tud békén hagyni. És ha én szenvedek, olyankor nekem hagyjanak békét. És Ő hagyott. Nem piszkált, nem macerált, csak várt….és ez jó volt….Tehát, végre Borsi is hajlandó volt kimászni, de mint egy kiscica, egy kerek hétig nem nyitotta ki a szemét. Most hülyének fogtok nézni, de kénytelen voltam időnként feszegetni a szemhéját, lássam van e egyáltalán szeme….mert tényleg nem nyitotta ki 1 hétig….és amikor aztán kinyitotta, olyan világoskék szeme volt (mindkét fiúé sötét kék volt, majd barna lett), hogy azt hittem ennek a gyereknek kék lesz a szeme….még jó, hogy a családban van kék szemű, mert mehettem volna reklamálni a postára….(a fenébe lebuktam).

De Bors úgy 6 hónaposan meggondolta magát, elunta a kék szemet, és kifejlesztette a barnát….

Azt hamarosan tudni lehetett, hogy a Kicsilány nem lesz egy csöndes gyermek. M után, aki nem is tudom sírt e valaha….hát ez az apró lányka megállás nélkül….na jó, az éjszakákat Ő is alvásra használta….de nappal….vagy ha valaki be merte tenni a lakásba a lábát….szegény keresztapja ha eljött szóhoz nem tudtunk jutni, mert Pösz rázendített, és bizony addig nem hagyta abba, amíg el nem ment.

Ő volt a három gyerek közül az, aki sosem cumizott…olyannyira, hogy amikor beleerőltettem a szájába, hátha szelepként elállja a hang útját, öklendezve köpte ki azonnal….esélyt sem adva arra, hogy legalább addig ne zenéljen, amíg a dugó ki nem esik….

Volt neki bio-cumija, a nyelve…azt felfelé visszapöndörítette, és azt szopikázta, ettől aztán mindig mozgott a szája….és ettől a pillanattól kezdve Ő lett a MotyóBábi. Nem tudom, honnan, de nekem ez a szó jutott eszembe, amikor láttam, hogy mozog a szája. És MotyóBábi igen szenvedélyes kötődést mutatott a hajak iránt. Neki sokáig nem volt, de annál több Apának és anyának. Erre hamar rájött, és onnantól nem volt megállás. Valaki fejének mindig ott kellett lennie kéznél. És a hajazásoknak voltak korszakai. Mi valahogy úgy rontottuk el a gyerekeinket, hogy mindegyiket altatni kellett….sokáig…Miután a testsúly eléri azt a határt, ahol már kézben ringatva képtelenség órákig ringatni várva a jótékony eszméletlenséget, jött az a verzió, hogy letettünk egy matracot az ágy mellé, és odafeküdtünk. Ilyenkor Motyó kidugta apró lábacskáját a rácsok között, (sokáig kézként használta) beletúrt az éppen ügyeletben lévő altató hajába, kukoriceszem lábujjacskái között behúzott egy adag hajat, és alvás helyett azzal játszadozott, hogy a lábujjai között húzogatta a hajtincseket. Valószínűleg cirógatta a lábinkóját. Azután jött egy olyan korszak, amikor csak egy egy hajszálra volt szüksége….na, az ám a fájdalmas altatatás! Aztán jött a turpika korszak, amikor egy tincset kiválasztott, és úgy érte el az egy hajszál maradjon-t, hogy mint amikor tupírozzuk a hajat, le-letolt adagokat a hajtövéig….na mire elaludt olyan csimbókok voltak a hajunk tövénél, hogy bármely rasztás megirigyelte volna….na, ez a hajazás a mai napig tart, amint szemmagasságba kerül valaki feje, Ő már hajazik is….ha nincs más, az övével, de sokkal jobb a másiké….és a korszakok vissza-vissza térnek….jelenleg megint a tupírozósban vagyunk.

A mai napig is, amint én ülök, Ő áll mellettem, már a hajamban a keze….és meg halál csiklandós vagyok, úgyhogy vagy vitustáncot jár a nyakam-fejem, vagy ráförmedek, hogy hagyja már abba….de a mellette ülő osztálytárs haja is tökéletesen alkalmas arra, hogy Motyót leszedálja, sőt Kaira-Baba sem ússza megsoha (kedvenc unokatesó)

Két csuda aranyos történetem van ezzel a hajazással kapcsolatban.

Olyan 1,5 évesen el kellett vinnem neurológushoz, EEG-re, hogy kizárják az epilepsziát…mert….Motyó olyan nagyon önérvényesítő volt, hogy ha valami nem úgy történt, ahogy az az Ő forgatókönyvében meg vagyon írva, olyan sírásba kezdett, hogy nem is vett levegőt….és ha valaki nem vesz levegőt, az nem jóóóó. Annak bizony csúnya következményei vannak….mint pl, először egészen konkrétan elkékül a gyerek…azután ernyedt rongybabaként eszméletlenül fekszik a kezedben. Majd miután Te magad felocsúdsz a megdöbbenésből, elkezded rázni a gyereked, hogy ugyan vegyen már levegőt. Ráfújsz közben néhányat, megcsipkeded, végre a gyerek kattan egyet, vesz egy nagy levegőt, és mély álomba zuhan, miközben lassan visszanyeri eredeti színét. Na ebből kb. nekem a harmadiknál lett elegem, úgyhogy elvittem orvoshoz. Természetesen Motyó ezt is kikérte magának, úgy, hogy tulajdonképpen nem lehetett megcsinálni az EEG vizsgálatot. Már éppen feladták, és az asszisztens odahajolt az ölemben ordító gyerek fölé, hogy leszerelje a fejéről, amit nagy nehezen ráerőszakolt, amikor a haja véletlen a gyerek kezéhez került….ekkor Motyó, mint egy varázsütés, elhallgatott, és elkezdte a hajazást….ettől mindenki lemerevedett, az asszisztens úgy előrehajolva maradt, meg sem mert mozdulni, a másik beindította a műszert, és ez az idilli kép, ami az idill mellett roppant röhejes is volt, egészen addig tartott, amíg a vizsgálat be nem fejeződött. Viszont mindenki elolvadt a gyerektől, mert Motyó, amint a kezébe került a haj, elernyedt, és elégedett motyózás közben cirógatta  magát az asszisztens hajával….

A másik alkalom…én ugye szakáll-függő vagyok….ezért Black jobbnak látta, ha szakállat növeszt, amikor összekerültünk, és ezt megtudta. Mert ahogy a bölcs mondás is mondja: „There’s a name for people without beards….Women”

No tehát Black szerencsére szakállas, és az is egy jó fajtája a hajnak, így szereti abba is beletúrni a kezét. Kb. 5 éves lehetett Motyóka, amikor elmentünk keresztszülőstül Horvátországba nyaralni. Én akkorra már meguntam az altatást, Black meg már annyira függő-altató lett, hogy Ő altatta a gyerekeket, és önként vállalta, hogy Ő alszik a gyerekekkel (és kel is fel velük hajnalban…a drága…). Én Bammával aludtam, a Keresztmamival. És Motyó egyik este úgy döntött, hogy közénk fekszik, és kivételesen velünk alszik. Reggel aztán Bamma sikító röhögés közepette adta elő a hajnalban történteket. Motyó hajnalban elkezdett hajazni, majd apró kezeivel elkezdte matatni az arcát, pánikszerűen keresve rajta a szakállat….de az nem volt ott!

Bár Motyó saját bevallása szerint Ő nem szereti sem a szakállas, sem a szőrös pasikat, de szerintem fog még ez változni…vagy ha nem, hát nem fogunk összeveszni a pasikon (Black szerint én már egyébként se veszekedjek a pasikon…na jóóóóó…oksa)

Ettől függetlenül Motyó ízig vérig NŐ. Amikor Motyó megszületett, olyannyira dundi voltam, hogy nem is éreztem nőnek magam, így nem is nagyon csináltam ilyeneket, hogy kifestem magam, meg kilakkozom a körmeimet…lehetőleg észre se vegyenek, ami sajna a méret miatt eléggé lehetetlen volt….de nem ez a lényeg….Motyó igen apró, igen törékeny kislányka volt. Kb. 3 éves volt… megyek be a hálóba, és a földbe gyökerezik a lábam….azt látom, hogy a 3 éves lányom ül a ágyunkon, térdben behajlított felhúzott lábakkal….egyik kezével az apró kukoricaszem lábujjait tartja, a másik kezében egy plüs-egér, de csak a farkát fogja, a hüvelyk és a mutató ujja között, mint egy ecsetnek használva….először bekapja a farkinca végét, hogy nedves legyen, azután ”belemártja” az „ecsetet” az ágynemű mintájába, egy színes pöttybe, de nem a sárga, nem a zöld, de még nem is a kék pöttybe! A PIROSBA!majd elkezdi „kilakkozni” a lábujjain lévő mikroszkópos méretű lábujjkörmeit…..no, de kérdem én???? Ezt honnan tanulta????

No, meg Mona barátnőmnek mindig csodásan ápolt hosszú, színes körmei vannak. És Motyó, amikor végre kinyitotta a szemeit, és a tudatában már kialakult, hogy ezek a körmök a nőiesség szimbólumai, onnantól kezdve, ha Mona közelébe kerül, befészkeli magát az ölébe, és csodálja, és simogatja, és piszkálja Barátosném körmeit….

Milyen boldog volt, amikor végre én is lakkozni kezdtem nagy ritkán a körmeimet…

A másik mánia a magas sarkú cipő, amit szintén nem vagyok hajlandó hordani egy bizonyos súly felett, ezért sokáig nem is hordtam és jelenleg is csak időszakosan…így Motyóka csak a szekrényemben láthatta és sóvárgott, mikor fogok már végre én is szép lenni és magas sarkút hordani…

Igaz én sokkal jobban szeretem a bakancsokat….Pösz meg ki nem állhatja….a múltkoriban meg is jegyezte: na neee Anya! Te most így fogsz kimenni az utcára? Olyan vagy, mintha bohóc lennél….a cipőkön sem fogunk összeveszni….

Milyen boldog volt, amikor végre a súlyhatár alá kerültem, és felmerészeltem venni egy magas sarkú szandált…(ami magas szárú is egyben, tehát már majdnem bakancs….)

Ragyogott, odaszaladt és azt mondta, de szép vagy anya!

No, meg egyéb aranyköpések….óvodásan neki már volt vagy 6 gyermeke…és Bammának, aki Keresztmamája és óvónője volt egy személyben feltűnt, hogy a gyerekek mellé nem jár apa….meg is kérdezte egyszer….no, és mi van a Férjeddel? Válasz:” a Zoi? Ja, azs meghat. Kóházsban….gyuadása vot.

De legalább már beszélt….mert Moty a szüléseket kivéve mindent később csinált, mint általában szokták a gyerekek….Ő várt a hasra fordulással addig, amíg mások már ülnek, akkor ült, amikor mások már jártak….”ej, ráérünk arra még” és, három évesen nem beszélt….persze, mert bőgött….még mindig….az a napi rutin része volt….ha nem volt ok, akkor keresett….de tényleg…addig-addig járt fel, s alá, mígnem talált okot a sírásra….a napi adagnak meg kellett, hogy legyen. Szóval eléggé kétségbe voltunk esve, és elvittük logopédiai vizsgálatra…..ahol szintén csak bőgött….de nagyon….meg is állapította a szakember, hogy valami nincs rendjén ezzel a gyerekkel….

De az oviban volt egy kiváló logopédus, aki azt mondta: nincs ezzel a gyerekkel semmi gond, adjátok ide….és láss csodát!!!! A gyerek 3 hét múlva beszélt…és azóta abba sem hagyja…. túlságosan is hatásos volt a terápia…..

És még sorolhatnám a rengeteg élményt….Bár Motyó már eleve kamasznak született, mostanában ez kezd már egészen kiteljesedni….

A napokban amikor G szülinapját szerveztük, folyamatosan emlékeztünk….és Moty megkérdezte Édesapját: Tényleg Apa! Te hogyan kérted meg Anya kezét?

Black, aki szokásához híven, tréfát űz mindenből, azt válaszolta: -én nem kértem meg Anyád kezét….én egyszerűen könyörögtem neki, hogy jöjjön hozzám feleségül” ami persze nem fedi le teljesen a valóságot, de Pösznek olyan „de jó Neked Anya!” mosolyt csalt az arcára, és nagy kerek szemekkel megkérdezte: tényleg Anya?

Másnap, szóba került valaki, akiről Pösznek rögtön eszébe is jutott: „és tényleg! Nálatok ki törte össze kinek a szívét”….meggondolatlanul válaszoltam: -én az övét

Erre szüfrazsettMotyó felpattan, odarohan hozzám, tartja a tenyerét, és győzedelmesen felkiált: „Ez az anya! Kemény csaj vagy! Csapj bele!” pedig nagyon szereti az illetőt

….erről aztán egy újabb hatalmas poén jutott szembe, amit viszont G követett el. Buli, mindenki ott van, aki számít, tehát Zsolt is, G Édesapja, és természetesen Bendegúz is, Zsolt második fia, G tesója, apai ágon. Pösz és Bendegúz között van vagy 4 évnyi korkülönbség, de Motyó imádja Benit, aki hasonló lelkesedéssel rajongott Pöszért. És nagyon idilli képet festett a két gyermek, mikor is G elmélázva rajtuk megszólalt….pár év múlva milyen képet vágnak majd a haverjaim, amikor elmesélem nekik, hogy a Húgom gyereket vár az Öcsémtől….

Tegnap aztán még tovább mentünk ebben a témában, amikor is Pösz nekem szegezi a kérdést: „és akkor a sperma most kiből áramlik ki? A férfiból vagy a nőből?”

Persze írogathatnék még egy egész könyvet élményekről a skacokkal, de mint ahogy a szülést, ezt is le kell zárni valahogyan

Ui: azért tanulékony a Lány, G-től átvette az ANYUKA!-t csak Ő nem magáz, hanem itt be is fejezi, ugyanúgy félre billenti a fejét, de Ő összecsücsöríti a száját, és nagy szemeivel igen sűrűn elkezd pislogni, olyan…”na ne légy szőke!” kifejezéssel.

Ha eszembe jutnak még dolgok, írok….

Neked is, Pöszkém, Pöszikém, Pösszencs, Lencsike, Motyóka, Blackpepper-lányka, Borsika hercegnőm, miként Bátyádnak is, kívánok boldog, hosszú, csodás életet!

aszondja Black: "na ilyet nem kapsz tőlem"  https://manzardcafe.blog.hu/2013/06/03/reggeli_kave_haromdimenzios_habbal

....lehet, hogy már nem is szeret?

de legalább jót derültem....mielőtt Ő borult....

aviszontlátásra!

Ö, T

A minap sírós hangon nekem rontott egyik gyermekem:

-Azt hiszed, mert orvos vagy te már mindent eldöntesz????

Háááát, Kairababa is megmondta már évekkel ezelőtt: nemtedöntödel! Tszinadöntiel!....(szabad fordításban: nem Te döntöd el….Cina dönti el)

Mert fedőnevem a családban: Cina

Vagyis

M.E.D. Cina aki vagyok, vagyis: Mindent ElDöntő Cina….

A kérdés, amiben pedig merészeltem dönteni, lehet e iskolába menni borzasztóan fájó, ám annál kevésbé piros torokkal…..

….és abban a szempillanatásban a gyermek megfellebbződött….

Ott állt a gyerek és el lett vitatva neki a joga….

Mert mekkora joga is van egy gyereknek? Maximum mint egy nudli….

(Csirkebácsi a Tyúkember)

HOSSZÚ AUTÓZÁS FELFELÉ

by TESCO

A harmadik, utunk utolsó napja gyanúsan kellemesen indult: egy kiadós és meleg angol reggelit követően időben elértük a kompátkelőt, ahol mi voltunk az utolsó behajózandó gépjármű, így – miután okmányaink gyors ellenőrzését követően a fedélzetre vettek bennünket – hatalmas úszó városunk fél órával a tervezett idő előtt kihajózott az Ír-tengerre.  

Mintha egy parkolóházba hajtanánk be.

Elképzelhetetlenül nagy kapacitásban gondolkodnak.

A gyönyörű társalgó szalonba beülve, a forró kávét diszkréten szürcsölgetve hátradőltem és két dolog járt a fejemben: egyrészt a megkönnyebbülés, hiszen az Ír-tengert áthajózva csak 300 kilométerünk maradt hátra a háromnapos rohanásból, másrészt a „Félelem bére” című 1955-ös klasszikus Yves Montand-dal. Aki látta, tudja mire gondolok: mindig a legutolsó 100-300 kilométer a legveszélyesebb, a figyelem lanyhulása, a koncentráció csökkenése miatt pszichológiailag legalábbis.   

Még tehát – ha csupán 300km van hátra – sem vagyunk ott, ez számomra mindig megszívlelendő tanulság. A háromórás hajóút a várakozással ellentétben számottevő hullámzás nélkül zajlott, így az utat javarészt átpihentük, fizikailag és lelkileg felkészülve az előttünk álló utolsó etapra.

Utaztak-e Önök már a Titanic-on?

A természet felett? Soha! Az emberiség diadala csak a távolságok leküzdése felett jelenthető ki.

Helyi idő szerint délben kezdtük meg a hatalmas hajó kiürítését, ami annál is inkább gyorsan ment, hiszen a dublini kikötő vámszabadterületéről történő kihajtásnál nem volt az országba történő határrendészeti beléptetés. Amint tehettük felhajtottunk egy észak-nyugatnak tartó autópályára és gyorsítottunk egészen addig, amíg az autópálya egyik alagútjának tájékoztató tábláján meg nem jelent a rendszámtáblánk, miszerint kérik, hogy a 125 km/h-val bemért XYZ forgalmi rendszámú gépjármű csökkentse a sebességét az előírt 110 km/h-ra. Ugye mennyivel hatékonyabb, ha a gyorshajtót kvázi személy szerint szólítják fel a szabálytalanság befejezésére? Az országban történő autós közlekedésünk egyik alaptanulsága, hogy akinek merül a tankja, az tankoljon. Erre az egyébként evidensnek tűnő nagyívű megállapításra akkor jöttem rá, amikor – megszokva a németországi benzinkutak sűrűségét (no meg, hogy jelzik, hány kilométerre várható a következő, ha ezt kihagyom) – addig hajtottunk, míg csaknem lemerültünk. A szigetországi kutak – főképpen az európai kontinens utolsó szárazföldi kilométerei felé közeledve – ugyanis értelemszerűen sokkal ritkábbak az autópálya mentén, mint a hatalmas tranzitforgalom miatt indokolta német pályákon. Ráadásul jó néhány kút mellett minden bizonnyal gyanútlanul elhajthattunk, mert arrafelé nem a kontinensünkön megszokott piktogram, hanem SERVICE felirat jelzi a tankolási lehetőséget. Jegyezze meg hát tanulságként, ki olvassa, mert ha végszükségben lejön a pályáról, hogy a legközelebbi településen üzemanyagot vegyen fel, annak – mint nekünk is – az újbóli felhajtásnál ismét bankkártyát kért az automata.    

Vámszabadterület Dublin kikötőjében           

Végcélunkhoz, a szárazföldön csaknem 3.000 km-re lévő Ballinába a harmadik napon délután 5 óra körül érkeztünk meg. Utunk legnagyobb tanulsága, hogy Budapestről kis szerencsével három nap alatt, a sebességhatárok betartásával is kényelmesen és biztonsággal elérhető akár Európa legnyugatibb városa is.

THE END

Eszter, Mirtusz, Csillag…..erről ugyan lekéstem….mert minden ötlet utólag jut eszembe….nem baj, 8 napon belül gyógyul….tehát még következmények nélkül pótolhatom.

Május 24 Eszter napja….utána olvastam kicsinykét, és eléggé passzol is:

Az Eszter név kedves, barátságos, nyílt személyiség kialakításában segíthet. Alapvetõen jó természetû, de stílusa olykor gunyoros. Beszédes természetébõl adódóan könnyen ismerkedik és barátkozik. Szívesen és bizalommal fordulnak hozzá (nyílt és õszinte természete miatt) azok, akiknek nehéz a helyzetük. Nagyon jó ötletei vannak, gyorsan hoz döntéseket, de amikor cselekednie kellene, sokszor halogatja a tennivalókat. Ez elsõsorban önbizalomhiányával magyarázható (másodsorban a lustaságból, a szerző megjegyzése).

No, de miért is lett Pöszke Eszter? Mert Dédanyámat is Eszternek hívták, és nagyon szerettem.

Igaz, mindössze 7 évig ismerhettem. De emlékemben megmaradt a szobája, a kanapéja (amit azóta meg is örököltem….erről kicsit később).

Megmaradt az is, hogy volt egy édes fehér porcelán teáskészlete. Nem igazi…gyerekeknek való játék….és nagyon szerettem volna a babáimat meglepni ezekkel a gyönyörűségekkel. De nem adta nekem, mert az unokatesómnak, Csillukának szánta….és én ettől olyan dühbe gurultam, hogy azt találtam mondani Neki: akkor hülye vagy Dédike!

….és a mai napig emlékszem, mennyire szégyelltem magam emiatt….mondtam is apukámnak, aki azt javasolta, kérjek bocsánatot Tőle….megtettem….bocsánatot kértem….de a porcelán baba teáskészlet akkor sem lett az enyém. Igaz, Csilluka sem emlékszik arra, hogy megkapta volna…..de akkor hol van????...viszont Kicsinyke kislányomnak egy ideig minden porcelán teáskészletet megvettem, ami szembe jött velem, de rá kellett jönnöm, ezzel sokkal jobban okozok örömet magamnak, mint neki….Ő örült, oszt annyi volt….egészen mást jelentenek számomra ezek.

De enyém lett a kanapé, amin olyan sokat üldögéltem Dédike mellett, és beszélgettünk. Sokat beszélgettünk, bár nem emlékszem miről, csak arra, hogy ülünk a kanapén, és beszélgetünk. Emlékszem a kályhájára, és az előtte lévő paravánra. Meg a zsíros kenyerekre. Nem tudom miért, de a szekrénykéjében tárolta a kenyeret és a zsírt. Emlékszem, ahogy leveszi a felső polcról.

És emlékszem a halála napjára, amikor anyukám szomorúan közölte, meghalt Dédike. A konyhában ültünk és sírdogáltunk.

Nagymamám Édesanyja volt. Ott lakott Nagymamáméknál a kisszobában. Soha nem is neveztük másként azt a szobát, csak így, egyszerűen: Dédike-szoba. Már amikor nagy voltam, és valahogy szóba került a szoba, is úgy beszéltünk róla: Dédike-szoba.

Kanapé….szóval a kanapé….miután meghalt felkerült a padlásra….nem is láttam többet.

Azután, amikor Drága Nagyszüleim is meghaltak, kértem Édesanyámat, ha megvan még Dédike kanapéja, nagyon szeretném. Megkaptam. És vele együtt Nagymamám csodás rózsásra faragott foteljeit is. Sosem láttam ezeket a fotelokat korábban és nem láttam a kanapét sem 7 éves korom óta.. Édesanyámék rendbe hozatták nekem. Nagyapám kárpitosára bízták, hogy varázsolja újjá. Csíkos szövetet szerettem volna, de a kárpitos azt mondta, az nem való ehhez. Választottam hát egy rózsás szövetet, és már csak készen láttam. Amikor meghozta a kanapét, csalódott voltam. Nem erre emlékeztem. Nem volt ismerős, de nem tudtam miért nem. Sehol nem volt a fa karfa….be lett vonva szövettel, de ezt akkor még nem tudtam, csak azt, hogy ez nem az a kanapé. A két kisebb fotel pedig feketére lett festve, mert annyira tönkrement a fa, hogy nem lehetett helyrehozni. Ettől függetlenül is gyönyörűek voltak, és nagyon szerettem őket. Azután, amikor a házunkat felújítottuk, és mézeskalács ház lett belőle, Édesanyámék újabb ötlettel álltak elő, felajánlották, megcsináltatják nekem egy olyan asztalossal, aki kimondottan régi bútorokat újít fel. Elmentem hozzá, hogy megbeszéljük, milyen legyen a szövet. Bátortalanul ismét felhoztam a csíkos szövet ötletemet a kanapéhoz…és az asztalos, legnagyobb meglepetésemre azt mondta, remek döntés. És megérkeztek a bútorok…a szavam is elállt, ott állt előttem a kanapé, úgy, ahogy az emlékeimben élt, fa karfával az oldalán.

A rózsás faragású fotelek meg gyönyörűen helyrehozva, mindegyik csodás, ragyogó barna színben pompáztak. Azóta is lakásunk ékes díszei ezek a nagyon öreg garnitúrák. Azóta csatlakozott hozzájuk másik ágról, Édesapám szüleinek egy rózsa-faragású, üveges szekrénye is, amit telerakhattam a rózsás mütyűrjeimmel….az lett a „rózsás szekrény”.

No, de vissza az Eszterekhez…..ha Nagyikám megélhette volna! Meg a Dédike is!

3 déd/ükunoka örökölte meg a nevet….mindegyik Dédike vonalán. Édesanyám unokája, Édesanyám nővérének unokája és Édesanyám bátyjának unokája is ezt a nevet kapta.

Így lett a „színes családban” egy Fekete Eszter, egy Barna Eszter, és lehetett volna egy Vörös Eszter is ….színes Eszterek….mert az Ő Édesanyja a Vörös vezetéknevet hordja, de az Édesapa Szabó lévén, Szabó Eszter lett.

Eszterem tehát….

Úgy hiszem sütési szenvedélyemet lassan át kell örökítenem lánykámra. Elég nagy már hozzá, szereti is csinálni, nekem meg a jövőben remélhetőleg kevesebb időm lesz eme hobbi gyakorlásához. Vettünk is Neki a névnapjára egy muffin készítő szettet, amiben van tömérdek muffin recept, spoon-készlet, fakanál, és….és ez a legfőbb jó az egészben, egy tojásszeparáló kanál, amit Pösz olyan régóta szeretett volna már.

Tegnap suli után átjött 2 kislány, és nekiálltak muffint sütni….

És végezetül, hogyan lett az Eszterből Pöszke….

Már említettem Janikovszky Éva iránti rajongásomat….na, hát neki az egyik írásában van, hogy a gyerekek az óvodában párosítják a neveket, így lett két kislányból: Eszterből és Pöszkéből, Pöszter. És én annyira imádtam ezt a könyvet, hogy mi sem volt természetesebb, hogy az Eszter lányom Pöszter lesz, majd pedig Pöszke….és igen csak meglepett, amikor évekkel később utána nézve a név jelentésének, a becenevek között megtaláltam mindezt….

Lehet, hogy Janikovszky már akkor tudta?????

No, még utsóra az Eszterek, különböző nyelven:

Esther, Hester, Ester (angol),Esther (német), Stella (olasz), Estrella (spanyol), Estelle (francia), Astrid (svéd) és végül, de nem utolsó sorban, G-m kedvéért és csakis érte: héber:אֶסְתֵּר

by TESCO

HOSSZÚ AUTÓZÁS FELFELÉ

2.rész

Másnap reggel 7 órakor kezdtük a háromnapos nagy vezetés legfeszítettebb etapját, hiszen a második napon nem csak Kölnből Észak-Walesig kellett rendben eljutnunk – az út legnagyobb részében ráadásul „balra hajts!” típusú közlekedési viszonyok között – de itt a LaManche átkeléshez is időre kellett odaérkezni úgy, hogy ehhez Heerlen–Meeswijk érintésével Hollandia egy keskeny szakaszán, illetve a Genk–Leuven–Brüsszel–Gent–Brugge–Oostende tengelyen pedig egész Belgiumon keresztül kellett hajtani. Fentiek okán úgy döntöttünk, hogy nem a Franciaország és Nagy-Britannia között hullámzó csatorna legkeskenyebb pontjait összekötő Calais–Dover, hanem a hosszabb tengeri utat feltételező, mégis számunkra közelebb fekvő Dunkerque-ből közlekedő DFDS Seaways járatára foglalunk, mert egy esetleges közúti baleset miatti hosszabb szárazföldi menetidő esetén is nagyobb az esélyünk arra, hogy időben a számunkra közelebbi kikötőbe érjünk. A vihar utáni napsütéses Hollandián gyakorlatilag percek alatt, a rendkívül hideg és szeles Belgiumon pedig tankolással és olaj-utántöltéssel is csaknem három óra alatt túljutottunk. Franciaországból – Dunkerque viszonylagos határmenti közelsége miatt – szinte semmi érdekeset nem láttunk. A kikötőt, illetve a CAR FERRY felé vezető az 53-as lehajtót már a város elérését megelőzően jelzik, el sem lehet téveszteni. Itt találkoztunk az első ír és első magyar kamionokkal, melyek látványa kellemes érzéssel töltött el: az első azért, mert azt súgta: jó irányban haladunk, az utóbbit meg azt hiszem magyaráznom sem kell.

Katonás fegyelemmel pihennek a magyar kamionok Dunkerque kikötőjének egy félreeső területén.

Optikai csalódás, a hajó még messze van! Előttünk a jegyellenőrzés és mindkét határrendészeti FEP.

Noha a kikötői negyedbe beérve minden tisztán érthetően ki van táblázva, kisebb városnak tűnő óriás hajónk hétemeletnyi magasságban pöfögő hatalmas kék kéményét már messzi kilométerekről látni lehetett, szinte megbabonázva követtük. A francia oldal ellenőrizte előre megváltott jegyeinket, az autó rendszámát, mi több: egy speciális chip-olvasóval élőállat-rakományunkat is azonosították. Lévén fizikailag még schengeni területen voltunk, ők az útlevéllel nem sokat vacakoltak. Másfél perc múlva tovább is engedtek bennünket, majd átautóztunk a brit határrendészeti zónába, ahol csak a jegyeket és az útleveleket ellenőrizték. Ezt követően 20 percen belül megkezdődött a behajózás, melynek során a hétemeletes hajó feneketlen gyomrába az egyik kapun át megindult a befelé tartó kamionforgalom, míg a személyautók, lakóbuszok és motorok a hajó harmadik-ötödik szintjét foglalták el.

Fel is út, le is út! Ugyanazon hajó fedélzetén kialakított parkoló különböző szintjére vezetnek

Az óriási kamionforgalomból is kitűnt a lengyel rendszámú járművek elsöprően nagy száma.

Érkezéskor fél métert hagytunk az előttünk leálló személyautó mögött, majd húztunk egy kéziféket és elhagytuk az autót. Ezt követően a szinteket zsilipelték, így az út során nem volt átjárás az autókhoz. Átkelésünk a LaManche-on másfél órát vett igénybe. Az óránként 30-35 csomós szél jócskán lengette még ezt a hatalmas hajót is, a hűvös februári napsütés pedig még e rövid út folyamán is drámai hirtelenséggel váltakozott a borús idő, az eső és a havas eső spektrumán.

Calais partvidéke a horizonton

„Fehér sziklák, még emlékszem Rátok…”. Befutunk Doverbe.

A Dovernél történő kikötés, a hajó elhagyása számottevő probléma nélkül zajlott, hiszen ahol csak az előttünk haladót kellett követnünk, ott még nem súlyos probléma az ellentétes oldalon történő közlekedés. Az időjárás rendkívül kegyes volt hozzánk, mégis elkeserítő volt navigációnkra rápillantva konstatálni, hogy aznapi végcélunk még mindig több, mint 400 km-nyi, rossz oldalon történő vezetésre van tőlünk. A műszerünkre egyébként panasz nem lehetett, automatikusan, valós időben konvertálta az utazásunk során felmerülő összes angolszász mértékegységben megadott értéket metrikusra, így mind a távolság, mind pillanatnyi sebességünk pontos mértékével naprakészek voltunk a vezetés minden fázisában. Szükségünk is volt rá, hiszen tekintetünk három percenként tévedt rá a végcélunkig hátralévő távolságadatokra, s mivel agyunk tudat alatt siettette a kilométerek faragását, rendre túlnyomtuk a gázpedált, amelyre viszont a megengedett legnagyobb sebesség +10%-ra belőtt navigáció idegesítő kitartással folyamatosan figyelmeztetett bennünket.  

Nem akármilyen kamionforgalom fogadott Dovernél

Honfitársunk Északnyugat-London magasságában.

A várost még el sem hagytuk, amikor – tervezetten – pihenőt kerestünk, hogy az élőáru-szállítmányt kicsit megsétáltassuk. Itt találkoztunk a nem kontinentális Európa első magyar kamionjaival is. Anglián egész délután és egész este – egy tankolástól eltekintve – gyakorlatilag megállás nélkül keresztülhajtottunk. A nyolcmilliós angol és brit fővárost jó két órán keresztül kerülgettük a körgyűrűn, közben sorban elhagyva számos olyan, mára Londonnal kapcsolatban bevésődött fogalmak körébe tartozó lehajtót, mint pl. Heathrow, Wembley, Silverstone, Gatwick, Luton, stb.   

Egész délután, egész este északnak hajtva, a bányász-ország, Wales határvidékén sötétedett ránk, s mint az éjszakai szerpentin-vezetés ad hoc hirtelenséggel, 2:1 arányban megszavazott specialistája kénytelen-kelletlen átvettem a volánt. Saját etapom első fele maga volt a rettenet: egymást követően 1,5-2,5 kilométerenként 24 db duplasávos körforgalmon hajtottam át úgy, hogy kis túlzással, nem volt kettő azonos felépítésű: az elsőtől a negyedik kijáratig végtelen variációs lehetőséggel kaptam a navigációtól a kihajtásos feladatokat. Először bosszankodtunk, utána – mikor valamelyest beleszoktam – már csak mosolyogtunk, amikor az aktuálist éppen letudva, megjelent a kijelzőn a következő utáni. Sofőrtársam találóan meg is jegyezte: a végtelenség szimbóluma lehetne az észak-angliai körforgalom-cunami. Átérve Walesbe azonban mindez megszűnt, igaz, az utak keskenyebbek lettek, s autóút jellegüket elveszítve átvezettek bennünket minden utunkba kerülő falun. Mindazonáltal immáron ránksötétedve, nagyon kellemes, jó minőségű utakkal üdvözölt bennünket az előttünk álló utolsó 200 km. A lakott területeken az utat szegélyező keskeny járdákat határoló, mindvégig mellettünk kanyargó, kőrakásokból emelt másfél méter magas falakat meg lehetett szokni csakúgy, mint a Walesben tapasztalt sofőr-barát sebességkorlátozásokat. Arrafelé a legjelentősebb tapasztalatom, hogy Walesben minden bizonnyal mindenki a helyi kulturált kiskocsmákban, a pub-okban üti el szabadidejét, mert egyrészt sok van belőlük az út mentén, másrészt sok autó parkol előttük. Viszont mivel ott a házak csaknem érintően egybeépülnek, a pub-oknak nincs saját parkolójuk, ennek megfelelően az autók az utcán parkolnak. Pontosabban: a városon keresztülvezető főúton. S mert az épületek a fentebb említett járdák szélességétől eltekintve teljesen kicsúsztak a főútig, ott sem parkolósávnak, sem más, az úttól elhatárolt parkolónak nem jutott hely. Ebből adódóan mikor a gyanútlan autóvezető beér egy ilyen kisvárosba, számolnia kell azzal, hogy – függően attól, hogy a pub-ban vacsorázó sofőr éppen melyik irányból érkezett – szemben vagy a menetiránynak megfelelően számos autó parkol (felfestett ketrecben, tehát szabályosan!) az eredetileg haladásra szánt oldalon. Érdemes ezen a területen tehát óvatosságból – legalábbis amíg meg nem szokjuk a jelenséget – akár a szabott 50 km/h alatt tartani a sebességet, nehogy meglepődjünk a szerpentinútra települt falu egyik kanyarjában, merthogy ott az is akad bőséggel. Walesben immáron folyamatosan észak-nyugatnak haladva aznapi végcélunkat, az Ír-tenger partján fekvő Holyhead városát végül helyi idő szerint 22.00 óra körül értük el. A hotelbe történő bejelentkezést és egy rövid vacsorát követően intenzív pihenésbe kezdtük, melynek során a tisztességgel teljesített – utunk legnehezebbjének deklarált – második szakasz sikeres abszolválása felett érzett megkönnyebbülés mellett helyet kapott egy másik kellemes gondolat is, miszerint mily bölcsen tettük, hogy az eredetileg hajnali 02.00 órás tengeri átkelésünket még indulás előtt a reggel 08.40-kor induló hajóra tettük át.   

(pozitív) irigységgel vegyes büszkeséggel adom közre TESCO írását utunkról, hogy átérezzétek ti is az élményt. A "hivatalosabb" hangnem köszönhető annak, hogy az írás egy szakfolyóiratban is megjelent.

HOSSZÚ AUTÓZÁS FELFELÉ

1.rész

Ismerősen áthallásos lehet ez a cím, de minden kétkedőt megnyugtatok: valóban a „Hosszú motorozás lefelé” nevet viselő angol sorozat ihlette ezt az írást. A feladat röviden-tömören az volt, hogy felvigyünk egy személyautót három nap alatt Északnyugat-Írországba. Nem volt egyszerű, mert egész Nyugat-Európát át kellett autóznunk a mindnyájunk által ismert hektikus téli időben, ám mi azért – többek szerint a tájékozatlanok határozottságával – korántsem láttuk a dolgot kivitelezhetetlennek. Nem úgy, mint az autó tulajdonosának ír kollégái, kik miután megtudták, hogy a háromfős csapatban helyet kapott egy női vezető is, megduplázták a fogadási téteket, miszerint a Budapest–Ballina utat öt napon belül lehetetlenség teljesíteni. Mindazonáltal a projekt támogatói elvégeztették a gépjármű műszaki felkészítését a hosszú útra.

Péntek hajnalra minden összeállt, és mi elindultunk az ijesztően telepakolt tizenéves, 1.6-os Opel egyterűvel úgy, hogy aznap a Köln melletti Troisdorfig kellett eljutnunk. Az út első etapja tulajdonképpen eseménytelenül leketyegett: a megengedett legnagyobb sebesség +-10 km/h-val hajtva viszonylag hamar – a nyugat felé kötelező, mosonmagyaróvári MOL-pihenőnél történő húszperces megállással is – három órán belül áthajtottunk Magyarországon, hiszen az M1-esen, a teljes pályás útlezárást eredményező kamionbaleset ekkor még csaknem 24 órával előttünk volt. Még Bécs előtt váltottunk a Linz felé vezető A1-es jelzésű pályára. Nyugati szomszédunkon tulajdonképpen megállás nélkül söpörtünk végig, Németországba Passaunál léptünk át. Innentől ugyan sok helyen nem volt sebességkorlátozás, ám a kocsi fizikai korlátai, illetve a tény, hogy 400 km-enként így is leürítettük az autó 50 literes tankját, folyamatosan arra sarkallt bennünket, hogy lehetőség szerint 140-150 km/h-nál gyorsabb tempót ne diktáljunk.

Passaunál jött az első sofőrváltás, a hölgypilóta átvette a volánt, de sajnos az időjárás is drámaian megváltozott ekkorra: a gyengébbik nem képviselője szemerkélő, majd egyre erősebben szakadó esőben hajtott végig – tulajdonképpen változatlan sebességgel – a Regensburg–Nürnberg–Würzburg tengely alkotta Németországon. A teherautó-, a kamion- és buszforgalom egy transz-európai autópálya léptékéhez képest arányos volt, de bármennyire is élveztük, hogy (Magyarországon is) csaknem mindenki betartotta a 06.00–22.00 közötti kamionos előzési tilalmat, tudtuk, hogy túl nagy út áll még előttünk, számtalan hátráltató körülmény még előttünk lehet, nem nyugodtunk meg tehát. A vastag, többrétegű és alacsonyan terpeszkedő viharfelhők miatt a szürkület korán, még Frankfurt előtt ránktelepedett, így az eső, valamint az ablaktörlő lapátok fárasztó ide-odamozgása miatt néhány óra alatt elfáradt alkalmi sofőrünk szeme, aki azért még így is egészen szépen áthajtott Németország keleti és középső szektorán ott, ahol az ország tulajdonképpen a legszélesebb. Frankfurtnál átvettem a vezetést, ahová a szürkülettel együtt addigra megérkezett a munkából hazafelé tartók végeláthatatlan csúcsforgalma is. A környező nagyvárosok lehajtói csak nagyon lassan apasztották a forgalmat, amely szűk félóra alacsony sebességfokozatban történő araszolgatás után kezdett csak oldódni. Innen már tulajdonképpen csak alig 130 kilométerre volt első napi úti célunk, mégis megizzasztott a rossz látási viszonyok és nagy forgalom veszélyes keveréke.

Németországból jószerivel mindössze ennyit láttunk: saját ablaktörlőnk monoton sepregetését a fel-felvillanó féklámpák törték csak meg

Kellemes megkönnyebbülés volt első napi végállomásunkhoz megérkezni, bár mindnyájan tudtuk: a következő nap sorsdöntő lesz