Így írtok Ti....avagy, más tollával ékesen....2

by TESCO

HOSSZÚ AUTÓZÁS FELFELÉ

2.rész

Másnap reggel 7 órakor kezdtük a háromnapos nagy vezetés legfeszítettebb etapját, hiszen a második napon nem csak Kölnből Észak-Walesig kellett rendben eljutnunk – az út legnagyobb részében ráadásul „balra hajts!” típusú közlekedési viszonyok között – de itt a LaManche átkeléshez is időre kellett odaérkezni úgy, hogy ehhez Heerlen–Meeswijk érintésével Hollandia egy keskeny szakaszán, illetve a Genk–Leuven–Brüsszel–Gent–Brugge–Oostende tengelyen pedig egész Belgiumon keresztül kellett hajtani. Fentiek okán úgy döntöttünk, hogy nem a Franciaország és Nagy-Britannia között hullámzó csatorna legkeskenyebb pontjait összekötő Calais–Dover, hanem a hosszabb tengeri utat feltételező, mégis számunkra közelebb fekvő Dunkerque-ből közlekedő DFDS Seaways járatára foglalunk, mert egy esetleges közúti baleset miatti hosszabb szárazföldi menetidő esetén is nagyobb az esélyünk arra, hogy időben a számunkra közelebbi kikötőbe érjünk. A vihar utáni napsütéses Hollandián gyakorlatilag percek alatt, a rendkívül hideg és szeles Belgiumon pedig tankolással és olaj-utántöltéssel is csaknem három óra alatt túljutottunk. Franciaországból – Dunkerque viszonylagos határmenti közelsége miatt – szinte semmi érdekeset nem láttunk. A kikötőt, illetve a CAR FERRY felé vezető az 53-as lehajtót már a város elérését megelőzően jelzik, el sem lehet téveszteni. Itt találkoztunk az első ír és első magyar kamionokkal, melyek látványa kellemes érzéssel töltött el: az első azért, mert azt súgta: jó irányban haladunk, az utóbbit meg azt hiszem magyaráznom sem kell.

Katonás fegyelemmel pihennek a magyar kamionok Dunkerque kikötőjének egy félreeső területén.

Optikai csalódás, a hajó még messze van! Előttünk a jegyellenőrzés és mindkét határrendészeti FEP.

Noha a kikötői negyedbe beérve minden tisztán érthetően ki van táblázva, kisebb városnak tűnő óriás hajónk hétemeletnyi magasságban pöfögő hatalmas kék kéményét már messzi kilométerekről látni lehetett, szinte megbabonázva követtük. A francia oldal ellenőrizte előre megváltott jegyeinket, az autó rendszámát, mi több: egy speciális chip-olvasóval élőállat-rakományunkat is azonosították. Lévén fizikailag még schengeni területen voltunk, ők az útlevéllel nem sokat vacakoltak. Másfél perc múlva tovább is engedtek bennünket, majd átautóztunk a brit határrendészeti zónába, ahol csak a jegyeket és az útleveleket ellenőrizték. Ezt követően 20 percen belül megkezdődött a behajózás, melynek során a hétemeletes hajó feneketlen gyomrába az egyik kapun át megindult a befelé tartó kamionforgalom, míg a személyautók, lakóbuszok és motorok a hajó harmadik-ötödik szintjét foglalták el.

Fel is út, le is út! Ugyanazon hajó fedélzetén kialakított parkoló különböző szintjére vezetnek

Az óriási kamionforgalomból is kitűnt a lengyel rendszámú járművek elsöprően nagy száma.

Érkezéskor fél métert hagytunk az előttünk leálló személyautó mögött, majd húztunk egy kéziféket és elhagytuk az autót. Ezt követően a szinteket zsilipelték, így az út során nem volt átjárás az autókhoz. Átkelésünk a LaManche-on másfél órát vett igénybe. Az óránként 30-35 csomós szél jócskán lengette még ezt a hatalmas hajót is, a hűvös februári napsütés pedig még e rövid út folyamán is drámai hirtelenséggel váltakozott a borús idő, az eső és a havas eső spektrumán.

Calais partvidéke a horizonton

„Fehér sziklák, még emlékszem Rátok…”. Befutunk Doverbe.

A Dovernél történő kikötés, a hajó elhagyása számottevő probléma nélkül zajlott, hiszen ahol csak az előttünk haladót kellett követnünk, ott még nem súlyos probléma az ellentétes oldalon történő közlekedés. Az időjárás rendkívül kegyes volt hozzánk, mégis elkeserítő volt navigációnkra rápillantva konstatálni, hogy aznapi végcélunk még mindig több, mint 400 km-nyi, rossz oldalon történő vezetésre van tőlünk. A műszerünkre egyébként panasz nem lehetett, automatikusan, valós időben konvertálta az utazásunk során felmerülő összes angolszász mértékegységben megadott értéket metrikusra, így mind a távolság, mind pillanatnyi sebességünk pontos mértékével naprakészek voltunk a vezetés minden fázisában. Szükségünk is volt rá, hiszen tekintetünk három percenként tévedt rá a végcélunkig hátralévő távolságadatokra, s mivel agyunk tudat alatt siettette a kilométerek faragását, rendre túlnyomtuk a gázpedált, amelyre viszont a megengedett legnagyobb sebesség +10%-ra belőtt navigáció idegesítő kitartással folyamatosan figyelmeztetett bennünket.  

Nem akármilyen kamionforgalom fogadott Dovernél

Honfitársunk Északnyugat-London magasságában.

A várost még el sem hagytuk, amikor – tervezetten – pihenőt kerestünk, hogy az élőáru-szállítmányt kicsit megsétáltassuk. Itt találkoztunk a nem kontinentális Európa első magyar kamionjaival is. Anglián egész délután és egész este – egy tankolástól eltekintve – gyakorlatilag megállás nélkül keresztülhajtottunk. A nyolcmilliós angol és brit fővárost jó két órán keresztül kerülgettük a körgyűrűn, közben sorban elhagyva számos olyan, mára Londonnal kapcsolatban bevésődött fogalmak körébe tartozó lehajtót, mint pl. Heathrow, Wembley, Silverstone, Gatwick, Luton, stb.   

Egész délután, egész este északnak hajtva, a bányász-ország, Wales határvidékén sötétedett ránk, s mint az éjszakai szerpentin-vezetés ad hoc hirtelenséggel, 2:1 arányban megszavazott specialistája kénytelen-kelletlen átvettem a volánt. Saját etapom első fele maga volt a rettenet: egymást követően 1,5-2,5 kilométerenként 24 db duplasávos körforgalmon hajtottam át úgy, hogy kis túlzással, nem volt kettő azonos felépítésű: az elsőtől a negyedik kijáratig végtelen variációs lehetőséggel kaptam a navigációtól a kihajtásos feladatokat. Először bosszankodtunk, utána – mikor valamelyest beleszoktam – már csak mosolyogtunk, amikor az aktuálist éppen letudva, megjelent a kijelzőn a következő utáni. Sofőrtársam találóan meg is jegyezte: a végtelenség szimbóluma lehetne az észak-angliai körforgalom-cunami. Átérve Walesbe azonban mindez megszűnt, igaz, az utak keskenyebbek lettek, s autóút jellegüket elveszítve átvezettek bennünket minden utunkba kerülő falun. Mindazonáltal immáron ránksötétedve, nagyon kellemes, jó minőségű utakkal üdvözölt bennünket az előttünk álló utolsó 200 km. A lakott területeken az utat szegélyező keskeny járdákat határoló, mindvégig mellettünk kanyargó, kőrakásokból emelt másfél méter magas falakat meg lehetett szokni csakúgy, mint a Walesben tapasztalt sofőr-barát sebességkorlátozásokat. Arrafelé a legjelentősebb tapasztalatom, hogy Walesben minden bizonnyal mindenki a helyi kulturált kiskocsmákban, a pub-okban üti el szabadidejét, mert egyrészt sok van belőlük az út mentén, másrészt sok autó parkol előttük. Viszont mivel ott a házak csaknem érintően egybeépülnek, a pub-oknak nincs saját parkolójuk, ennek megfelelően az autók az utcán parkolnak. Pontosabban: a városon keresztülvezető főúton. S mert az épületek a fentebb említett járdák szélességétől eltekintve teljesen kicsúsztak a főútig, ott sem parkolósávnak, sem más, az úttól elhatárolt parkolónak nem jutott hely. Ebből adódóan mikor a gyanútlan autóvezető beér egy ilyen kisvárosba, számolnia kell azzal, hogy – függően attól, hogy a pub-ban vacsorázó sofőr éppen melyik irányból érkezett – szemben vagy a menetiránynak megfelelően számos autó parkol (felfestett ketrecben, tehát szabályosan!) az eredetileg haladásra szánt oldalon. Érdemes ezen a területen tehát óvatosságból – legalábbis amíg meg nem szokjuk a jelenséget – akár a szabott 50 km/h alatt tartani a sebességet, nehogy meglepődjünk a szerpentinútra települt falu egyik kanyarjában, merthogy ott az is akad bőséggel. Walesben immáron folyamatosan észak-nyugatnak haladva aznapi végcélunkat, az Ír-tenger partján fekvő Holyhead városát végül helyi idő szerint 22.00 óra körül értük el. A hotelbe történő bejelentkezést és egy rövid vacsorát követően intenzív pihenésbe kezdtük, melynek során a tisztességgel teljesített – utunk legnehezebbjének deklarált – második szakasz sikeres abszolválása felett érzett megkönnyebbülés mellett helyet kapott egy másik kellemes gondolat is, miszerint mily bölcsen tettük, hogy az eredetileg hajnali 02.00 órás tengeri átkelésünket még indulás előtt a reggel 08.40-kor induló hajóra tettük át.