Így írtok Ti....avagy, más tollával ékesen....
(pozitív) irigységgel vegyes büszkeséggel adom közre TESCO írását utunkról, hogy átérezzétek ti is az élményt. A "hivatalosabb" hangnem köszönhető annak, hogy az írás egy szakfolyóiratban is megjelent.
HOSSZÚ AUTÓZÁS FELFELÉ
1.rész
Ismerősen áthallásos lehet ez a cím, de minden kétkedőt megnyugtatok: valóban a „Hosszú motorozás lefelé” nevet viselő angol sorozat ihlette ezt az írást. A feladat röviden-tömören az volt, hogy felvigyünk egy személyautót három nap alatt Északnyugat-Írországba. Nem volt egyszerű, mert egész Nyugat-Európát át kellett autóznunk a mindnyájunk által ismert hektikus téli időben, ám mi azért – többek szerint a tájékozatlanok határozottságával – korántsem láttuk a dolgot kivitelezhetetlennek. Nem úgy, mint az autó tulajdonosának ír kollégái, kik miután megtudták, hogy a háromfős csapatban helyet kapott egy női vezető is, megduplázták a fogadási téteket, miszerint a Budapest–Ballina utat öt napon belül lehetetlenség teljesíteni. Mindazonáltal a projekt támogatói elvégeztették a gépjármű műszaki felkészítését a hosszú útra.
Péntek hajnalra minden összeállt, és mi elindultunk az ijesztően telepakolt tizenéves, 1.6-os Opel egyterűvel úgy, hogy aznap a Köln melletti Troisdorfig kellett eljutnunk. Az út első etapja tulajdonképpen eseménytelenül leketyegett: a megengedett legnagyobb sebesség +-10 km/h-val hajtva viszonylag hamar – a nyugat felé kötelező, mosonmagyaróvári MOL-pihenőnél történő húszperces megállással is – három órán belül áthajtottunk Magyarországon, hiszen az M1-esen, a teljes pályás útlezárást eredményező kamionbaleset ekkor még csaknem 24 órával előttünk volt. Még Bécs előtt váltottunk a Linz felé vezető A1-es jelzésű pályára. Nyugati szomszédunkon tulajdonképpen megállás nélkül söpörtünk végig, Németországba Passaunál léptünk át. Innentől ugyan sok helyen nem volt sebességkorlátozás, ám a kocsi fizikai korlátai, illetve a tény, hogy 400 km-enként így is leürítettük az autó 50 literes tankját, folyamatosan arra sarkallt bennünket, hogy lehetőség szerint 140-150 km/h-nál gyorsabb tempót ne diktáljunk.
Passaunál jött az első sofőrváltás, a hölgypilóta átvette a volánt, de sajnos az időjárás is drámaian megváltozott ekkorra: a gyengébbik nem képviselője szemerkélő, majd egyre erősebben szakadó esőben hajtott végig – tulajdonképpen változatlan sebességgel – a Regensburg–Nürnberg–Würzburg tengely alkotta Németországon. A teherautó-, a kamion- és buszforgalom egy transz-európai autópálya léptékéhez képest arányos volt, de bármennyire is élveztük, hogy (Magyarországon is) csaknem mindenki betartotta a 06.00–22.00 közötti kamionos előzési tilalmat, tudtuk, hogy túl nagy út áll még előttünk, számtalan hátráltató körülmény még előttünk lehet, nem nyugodtunk meg tehát. A vastag, többrétegű és alacsonyan terpeszkedő viharfelhők miatt a szürkület korán, még Frankfurt előtt ránktelepedett, így az eső, valamint az ablaktörlő lapátok fárasztó ide-odamozgása miatt néhány óra alatt elfáradt alkalmi sofőrünk szeme, aki azért még így is egészen szépen áthajtott Németország keleti és középső szektorán ott, ahol az ország tulajdonképpen a legszélesebb. Frankfurtnál átvettem a vezetést, ahová a szürkülettel együtt addigra megérkezett a munkából hazafelé tartók végeláthatatlan csúcsforgalma is. A környező nagyvárosok lehajtói csak nagyon lassan apasztották a forgalmat, amely szűk félóra alacsony sebességfokozatban történő araszolgatás után kezdett csak oldódni. Innen már tulajdonképpen csak alig 130 kilométerre volt első napi úti célunk, mégis megizzasztott a rossz látási viszonyok és nagy forgalom veszélyes keveréke.
Németországból jószerivel mindössze ennyit láttunk: saját ablaktörlőnk monoton sepregetését a fel-felvillanó féklámpák törték csak meg
Kellemes megkönnyebbülés volt első napi végállomásunkhoz megérkezni, bár mindnyájan tudtuk: a következő nap sorsdöntő lesz