Így írtok Ti....avagy, más tollával ékesen....3

HOSSZÚ AUTÓZÁS FELFELÉ

by TESCO

A harmadik, utunk utolsó napja gyanúsan kellemesen indult: egy kiadós és meleg angol reggelit követően időben elértük a kompátkelőt, ahol mi voltunk az utolsó behajózandó gépjármű, így – miután okmányaink gyors ellenőrzését követően a fedélzetre vettek bennünket – hatalmas úszó városunk fél órával a tervezett idő előtt kihajózott az Ír-tengerre.  

Mintha egy parkolóházba hajtanánk be.

Elképzelhetetlenül nagy kapacitásban gondolkodnak.

A gyönyörű társalgó szalonba beülve, a forró kávét diszkréten szürcsölgetve hátradőltem és két dolog járt a fejemben: egyrészt a megkönnyebbülés, hiszen az Ír-tengert áthajózva csak 300 kilométerünk maradt hátra a háromnapos rohanásból, másrészt a „Félelem bére” című 1955-ös klasszikus Yves Montand-dal. Aki látta, tudja mire gondolok: mindig a legutolsó 100-300 kilométer a legveszélyesebb, a figyelem lanyhulása, a koncentráció csökkenése miatt pszichológiailag legalábbis.   

Még tehát – ha csupán 300km van hátra – sem vagyunk ott, ez számomra mindig megszívlelendő tanulság. A háromórás hajóút a várakozással ellentétben számottevő hullámzás nélkül zajlott, így az utat javarészt átpihentük, fizikailag és lelkileg felkészülve az előttünk álló utolsó etapra.

Utaztak-e Önök már a Titanic-on?

A természet felett? Soha! Az emberiség diadala csak a távolságok leküzdése felett jelenthető ki.

Helyi idő szerint délben kezdtük meg a hatalmas hajó kiürítését, ami annál is inkább gyorsan ment, hiszen a dublini kikötő vámszabadterületéről történő kihajtásnál nem volt az országba történő határrendészeti beléptetés. Amint tehettük felhajtottunk egy észak-nyugatnak tartó autópályára és gyorsítottunk egészen addig, amíg az autópálya egyik alagútjának tájékoztató tábláján meg nem jelent a rendszámtáblánk, miszerint kérik, hogy a 125 km/h-val bemért XYZ forgalmi rendszámú gépjármű csökkentse a sebességét az előírt 110 km/h-ra. Ugye mennyivel hatékonyabb, ha a gyorshajtót kvázi személy szerint szólítják fel a szabálytalanság befejezésére? Az országban történő autós közlekedésünk egyik alaptanulsága, hogy akinek merül a tankja, az tankoljon. Erre az egyébként evidensnek tűnő nagyívű megállapításra akkor jöttem rá, amikor – megszokva a németországi benzinkutak sűrűségét (no meg, hogy jelzik, hány kilométerre várható a következő, ha ezt kihagyom) – addig hajtottunk, míg csaknem lemerültünk. A szigetországi kutak – főképpen az európai kontinens utolsó szárazföldi kilométerei felé közeledve – ugyanis értelemszerűen sokkal ritkábbak az autópálya mentén, mint a hatalmas tranzitforgalom miatt indokolta német pályákon. Ráadásul jó néhány kút mellett minden bizonnyal gyanútlanul elhajthattunk, mert arrafelé nem a kontinensünkön megszokott piktogram, hanem SERVICE felirat jelzi a tankolási lehetőséget. Jegyezze meg hát tanulságként, ki olvassa, mert ha végszükségben lejön a pályáról, hogy a legközelebbi településen üzemanyagot vegyen fel, annak – mint nekünk is – az újbóli felhajtásnál ismét bankkártyát kért az automata.    

Vámszabadterület Dublin kikötőjében           

Végcélunkhoz, a szárazföldön csaknem 3.000 km-re lévő Ballinába a harmadik napon délután 5 óra körül érkeztünk meg. Utunk legnagyobb tanulsága, hogy Budapestről kis szerencsével három nap alatt, a sebességhatárok betartásával is kényelmesen és biztonsággal elérhető akár Európa legnyugatibb városa is.

THE END