negyed évszázad....csapongó gondolataimban....

Negyed évszázad….

….az pontosan 25 év….

Milyen soknak tűnik, miközben már el is repült, tehát mindössze egy pillanat volt…

Hihetetlen….mintha sosem éltem volna G nélkül…fiatalabb voltam, amikor „megérkezett”. mint amennyi most Ő.

Egy boszorkány műve volt….egy tündérboszorkányé, aki egy rossz jóslatnak szánta, és nem is tudta, hogy közben áldást beszél….kár lett volna kihagyni…sivár lenne nélküle a világ…

Haláli egyéniség, ritkán akad ilyen….persze én szerencsés ember vagyok, nekem három is akadt….

Egyszer, úgy pár évvel ezelőtt egy középiskolai találkozón összefutottam a volt orosztanárommal. A költővel, Zalán Tiborral. Imádtam amikor a diákja voltam. 17 évesen egy orosz órán kijelentettem, hogy én amint lehet szülni fogok….2 évvel utána összefutottunk az utcán, éppen G-t toltam, rám mosolygott, és azt mondta: Márta, maga megmondta….na, de miért ilyen korán???? …megmondom….mert G úgy döntött, hogy most kell megérkeznie a világba…

…itt a találkozón mutattam neki mindhárom gyermekem fényképét, elmosolyodott és csak annyit mondott: „kiváló genetikai állomány” …majd még hozzáfűzte, csókolom a kezét a gyönyörű Édesanyjának is!

No, de ne szaladjunk úgy előre…Érettségire azt kértem ajándékba, hogy elutazhassak a vőlegényemmel Horvátországba, ketten. Halálosan szerelmes voltam…Szüleim nem annyira örültek, hogy külföldre akarok menni, de mint mindent, ezt is megtették, hiszen ezt kívántam. Pont akkor érkezett hozzánk Leningrádból a család egy régi barátja, egy igen idős hölgy személyében. Amikor megtudta, hogy én egy férfival utazom el külföldre, felháborodásának adott hangot…

„meglátjátok, egy málcsikkal fog hazatérni!”…és fogott az átok….minden óvintézkedés ellenére…

Május 17-re voltam kiírva. Tavasz volt, tehát szüleim minden hétvégén leutaztak Kiskunlacházára a telekre, de mi otthon maradtunk….sosem lehet tudni…alapon…

….pontosan emlékszem erre a 7végére. Tesóm főiskolás volt, a barátnőjét Andinak hívták, és nálunk töltötte a szombat éjszakát. Együtt vacsoráztunk négyen….pontosan emlékszem, hogy mit ettem….salátát csupaszon…tudom, mert már egy hete csak azt ehettem….haltam bele….mert vizesedtem, és mert az orvos rám ijesztett, hogy kórház lesz belőle….tehát éheztem, és a terhességem utolsó hetében le is adtam a súlyomból 5kg-ot. Tehát saláta szárazon. Nem ehettem semmit, ami sót tartalmazott, vagyis ehettem sótlan levest….egye meg aki mondja….és salátát….az legalább ehető de 1 hétig?????

Ebből az estéből csak a saláta és Andi maradt meg….ha emlékeim nem csalnak, Andi kocsival jött….de mivel szüleim a lelkünkre kötötték, hogy ha beindulok, mindenképpen mentőt hívjunk, semmiképpen se a fiúk vigyenek be….pedig lássuk be, amit azóta G is állít, a világ egyik legjobb, legnyugodtabb sofőrje az édesapja (mondom Papa, az egyik!!!...a másik a Tescó…na jó, csak piszkállak).

Ja 2 dolog miatt mindenképpen hálás vagyok G Édesapjának….G-ért, és azért, ahogy megtanultam mellette vezetni. Mindig engedte, hogy vezessek, és mindig mérhetetlen türelemmel viseltetett irántam, amikor vezettem….pl, amikor elaludtam a kormány mellett is csak annyit kérdezett: miért is mész Te a szembe sávban?....mert azért tudta, hogy résen kell lennie….

Vissza tehát 1988. május. 8. vasárnap, hajnali 3 órára. Fura álmom volt…fájdalmat éreztem, és egy fura törpe is panaszkodott, hogy fáj a hasa…erre ébredtem…

Kimentem a mosdóba, ….de hiába minden, a fájdalom csak maradt, hát lefürödtem, és átöltöztem. De ez a fájdalom nem szülési fájdalom volt, hanem folyamatos, csak roppant kellemetlen….szóltam hát a srácoknak, hogy szerintem lassan akár hívhatnánk a mentőket is…amikor kiérkeztek, elég hamar, pont akkor ment el a magzatvíz is, megnyugodtam hát, hogy ez akkor valóban a szülés kezdete…

Beültünk hát a mentőbe, Tesóm meg robogott utánunk 150 km/h-s sebességgel, a mentősök legnagyobb örömére. Roppant bosszúsak voltak, hogy kihívtuk őket, pedig van kocsink. Pedig én igen fegyelmezett voltam, egy hangos szó sem hagyta el a számat, egészen pontosan, szó sem hagyta el a számat, pedig addigra beindultak már a rendes fájások….

A XII. kerületi Tiszti Kórházban szültem, ott ahol nem egészen 19 évvel azelőtt jómagam is napvilágot láttam….

Emlékszem a vajúdásra. Olyan erősek voltak a műszer szerint a fájások, hogy a szülésznők nem értették, miért hallgatok….hát miért, hát miért?, mert belém szorult a hang is…ennek ellenére simán otthagytak. Az egész szülőszobán én voltam egyedül…és mivel eü. szakközépiskolába jártam, és jó néhány szülés szemtanúja voltam, tudtam, hogy ha már jön a baba, jön, mint a rakéta….

Úgyhogy egész idő alatt 2 gondolat foglalkoztatott….vagyis 3. (a folytatásban lesz az 4 is)

1., ha itt hagynak mindig egyedül, ki fogja elkapni a babámat, amikor kilövöm magamból?

2., amikor jöttek a fájások, számoltam magamban, tudtam, hogy minden fájás 12 számolásig fog tartani, tehát számoltam, így mindig tudtam, hogy már nem sokáig tart a szenvedés….mert igaz ami igaz, ez egy egészen furcsa, elképzelhetetlen fájdalom…amit sosem szeretnék megismételni többször, tehát tuti nem fogok szülni többször

3., a fájások között viszont már nem emlékeztem arra, milyen is volt amikor fájt, tehát olyankor meg úgy éreztem, ááá, akár holnap is szülnék, mert azért ez egy élmény….akárhogy is…

Közben megérkezett a szülészem, akiről nem sokat akarok írni, leginkább semmit, max. csak annyit, hogy bejött, megnézett, és mondta…kicsilány….mert mindig így hívott, kicsilány, kiabálj, amikor érzed, hogy szülni fogsz….jó….megpróbálom….

De mivel úgy általában igyekszem fegyelmezetten viselkedni, hát már csak akkor nyögtem egyet, amikor magamtól húztam fel a lábaimat a szülő pózba, mert a tolófájások egy egészen másfajta fájások….na, kapkodtak is…mert kb. a harmadig fájásra már ki is lőttem magamból picinyke fiamat….pontban 8 órakor, 5 órával az ébredés, 3 órával a kórházba érkezés után… (és ezt az 5 órát tartottam a következő 2 pockomnál is).

No, nem volt nehéz azt a 2900gr-ot és 51cm-t világra hozni….Ő volt a legkisebb, ici-pici egérke.

Akkoriban még nem volt apás szülés, és Baba-Mama szoba sem, 3 óránként hozták….Ő volt a legkisebb batyu…meg kell mondanom, így visszatekintve, mondhat bárki bármit, a Baba-Mama szoba szuper. Olyan rossz érzés volt, hogy a saját gyermekemet elveszik és csak három óránként kapom meg….utáltam…

Azt azért még leírom gyorsan, hogy egész szülés alatt arra gondoltam (és ez már a negyedik gondolat), hogy most már majd ehetek végre. Kérdeztem is egyik alkalommal, amikor odajött a szülésznő, megnézni hányadán állok, hogy: -ugye amint megszültem kapok enni…nem nagyon értette a kérdést, de lerázott ennyivel: -hát persze! (ezekkel a „hát persze”-kel óvatosak legyünk, ez többnyire azt jelenti, hogy lfszt). Amikor minden lezajlott, és kicsi molekulányi gyermekemet is elszakították tőlem, követeltem a kajámat….-majd! jött a választ. Hamarosan kitoltak a műtő előtti folyosóra, 2 órára „megfigyelésre”….még mindig nem adtak se enni, se inni….nem volt más választásom, mint álmodni….arra riadtam fel, hogy a kezemet bekapom…mert azt álmodtam, hogy eszem…aztán az igen hosszúra nyúlt 2 óra (nem a szokásos 2 óra, amit simán kibír az ember lánya, hanem az a végtelenbe tartó 2 óra) után végre betoltak a kórterembe, ahol már kezdtem agresszív lenni: elkaptam  a nővér kezét, és odahúztam magamhoz: KAJÁT!!!!

Na, végre, hozott 2 db zsömlét, krémsajttal. No én akkor félbevágtam a zsömléket és a 2 egészből rögtön készítettem is négy felet, mégiscsak 2-szer több, mint a két egész (mestere vagyok az önámításnak), és kb. eddig tartottak a zsemlék…2 pillanat, és sehol semmi…másnap, amikor már barátibb volt a hangulatom és beszélgettem a mellettem lévő ágyon a szobatársammal, közölte, egyszerűen nem hitt a szemének…még életében nem látott zsemléket ilyen szemvillanás alatt eltűnni…mondom én, hogy éhes voltam, na!

No, 4 napot kibír az ember még a kórházban is…

Azután, amikor hazamentünk, rájöttem, hogy amit az ember tanul, az nem  mindig a valóság…mert lehet, hogy az újszülöttek sokat alszanak, de az nem az én kis egerentyűm….mert Ő nem szeretett aludni…mondjuk az éjszakák nagyjából nyugisak voltak, de hajnali 4kor kezdődött a műszak, és nappal sem nagyon volt alvás….bezzeg most annyit alszik, mint egy újszülött….nem győzi pótolni az akkor felgyülemlett fáradalmakat.

3 hetesen a vállamon hordoztam pehelysúlyú fiacskámat…egy alkalommal egy fiatal srác a villamoson nem tudta levenni róla a szemét…majd odajött hozzám és megkérdezte, mekkora ez a baba? Mondtam: 3 hetes….válasz: úristen…életemben nem láttam még ilyen picike babát…

A gyermekkor vidám percei: G 4 évesen nem volt hajlandó mást, csak öltönyt hordani…a nagyapa kalapjáról csak nagy-nagy viták árán tudtam lebeszélni….na jó, nem tudtam lebeszélni, egészen egyszerűen megtiltottam, hogy kalapban menjen oviba…az öltöny éppen elég volt....és azt se felejtsük el megemlíteni, hogy előbb tudott nyakkendőt kötni, mint cipőfűzőt!

Első nap az óvodában: tévedtem, már 2,5 évesen is öltönyt hordott…megérkezett az oviba 2,5 évesen, öltöny, nyakkendő, szemüveg (ez egy műanyag gyermeknapszemüveg volt, amiből kinyomtuk a napszemüveg lencséket, így lett „olvasó szemüveg”) és diplomata táskául szolgáló gyermek koffer. Ancsa óvónő felkiált amikor megérkezünk: Szia Gelácska!

Válasz sértődötten: nem sia! Ana sia!

Mivel Óbudán laktunk, az ovi meg az Ecseri úton volt, sokat utaztunk és sokat meséltem….mi mást….Janikovszkyt. Többnyire. Janikovszkyban az a jó, hogy halálra röhögöd magad rajta. Janikovszkyban viszont ez a rossz is, merthogy elviszed a tömegközlekedésre a könyvet, és azt látják az utasok, hogy az anya olvasná a könyvet, de hétrét görnyedve röhög, hogy folyik a könnye, miközben szegény gyerek könyörög: Anya! Olvasd már!!!! (de hisz olvasom! Azért nem tudom olvasni….tiszta skizofrénia).

De mondjuk Bálint Ágnesre sem lehet panasz.

G-ben az (is) volt a nagyon jó, hogy ugyanazokat a meséket szerette, amiket én is (mert mást nem nézhetett).

Tehát G Mazsolán, Frakkon, Babaron, Mézgán és hasonlókon nőtt fel. Ez megalapozta a lelkivilágát. Meg az én lelkivilágomat is….éveken keresztül kapta Karácsonyra Doki barátunktól a Babar király kalandjai videó kazettát, 3 órás anyaggal…isteni volt, Karácsony másnapján G-vel befészkeltük magunkat a TV elé, és 3 órán keresztül nyomattuk a Babart….maradandó, csodás élmény volt…Kornéliusztól a legöregebb és legbölcsebb elefánttól megtanulhattuk pl, hogy: „ne a borítójáról ítéld meg a könyvet!”

Azután, amikor Black is bekerült a képbe, jöttek a komolyabb könyvek, mint Eric Kastner (a Két Lotti-t kivéve), Indul a bakterház, Kemény kalap krumpli orr, vagy/és ilyesmik….tök jókat olvasott Black esténként. Beültünk hárman G szobájába, Black olvasott csuda jó könyveket, én meg szundikáltam csuda jó álmokat…ja….volt is fejmosás utána!

Azután meg filmekkel oltotta be Black….pl: Sörgyári capriccio….

G-ben az volt a nagyon vidám, hogy minden játéka tökéletesen valóságosan és valós időben játszódott…

Pl, amikor a buszvezető korszak volt, akkor felsorolta a buszokat, amiket vezetni akart. És karácsonyra azt kérte, hogy ezeknek a buszoknak a buszmegállóit és a menetrendjét másoljam le. Így a karácsonyi készülődés azzal telt, hogy felkutattam ezeknek a buszoknak a megállóit, és leírtam a megállókat és a menetrendet a buszmegállóban lévő táblákról….és akkor jött Black, a megmentő: (akkor még csak munkatársak voltunk….aszondja, akkor már nem csak munkatársak voltunk…) és amikor látta kínlódásomat, hogy munka után újabb buszmegállót kell felkutatnom, jött a mentő ötlet, megtalálta az akkor még internet ősén a buszmegállókat, menetrendeket és kinyomtatta.

G-ben az is jó volt, hogy olcsón meg lehetett úszni az ajándékokat….mert ilyeneket kért, hogy öltöny, ing, kockás „nagyapa pizsama”, amiket simán megvarrtam neki. Ja….varrnom kellett Indiana Jones inget és tarisznyát is.

És amikor eljött a repülős korszaka, ami nálunk genetikailag determinált (Papa, Tesco a keresztapi), akkor varrnom kellett pilóta egyenruhát, és G reggel beköltözött a szobában berendezett repülőbe, és mivel mindig Amerikába vitte a gépet, 6-8 órán keresztül ült és vezette a gépet. Szerzett a Klári nagynénitől repülős étkészletet, amit nekem fel kellett töltenem repülős kajákkal, és elvolt….tuti 6-8 órát nem volt gond vele.

Persze ezt megelőzően volt katona korszaka is, akkor Papa egy már levetett egyenruhájából kellett egyenruhát varrnom, igazi váll-lapokkal! Sőt, amikor Papa megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét 1994ben, le kellett gyártanom Neki is egyet, papírból. Sőt emléklapot is kellett hozzá gyártanom (így fordulhatott elő, hogy hamisítanom kellett Göncz Árpád aláírását) amit olyan büszkén vett elő a villamoson, és lapozgatott.

Azután Black beoltotta a történelmi filmekkel. Mondjuk a történelem iránti érdeklődése is megalapozott volt már, hiszen kiskora példaképe a Papa, történész volt, így Blacknek nem is kellett győzködni, hogy a történelem az egy jó dolog.

Ja….volt egy akkor még üres pincénk….remek hely a normandiai partraszálláshoz…de az hajnali kettőkor volt….hosszas könyörgések után beleegyeztem, hogy „partra szálljon” hajnali kettő órakor, aminek az volt a következménye, hogy nekem kellett felkelnem hajnali fél kettőkor, hogy felébresszem „partraszállni”.

Szerencsémre annyira aludt, hogy álomittasan csak annyit reagált az ébresztésemre, inkább majd holnap, így átírtuk a történelmet, és eltoltuk másnap délelőttre az eseményt.

De a karrier a kukásbácsi korszakkal kezdődött, amikor kb. 2 évesen beköltöztünk első önálló otthonunkba, Óbudán, harmadik emelet…hetente tán 2x, reggelente 6-7 között jött a kukásautó. Amikor meghallotta a kukásautó pisszegését, keltett fel, hogy felállítsam az ablakba, és nézhesse, hogyan ürítik ki a szemetet. Fantasztikus volt, pizsamás gyerek áll az ablakban, kócos-pizsamás anyuka próbálja magát a függöny mögött álcázni…Kukásbácsik meg mosolyogva integetnek a cuki kisfiúnak, aki sosem hagyja ki őket. (És akkor az ébresztést még el sem mondtam! Odajött, az arcocskáját egészen közel dugta az arcomhoz, két ujjacskájával megfogta a szempilláimat, úgy nyitogatta a szemem, miközben suttogva mondta: Ana! Ana! Alsól?)

Így lett, hogy az oviban az első farsangon kukásbácsinak öltözött, varrtam neki narancssárga, ezüst csíkokkal kukásbácsi felsőt, és mici-sapkát nyomtam a fejére…jó mi, érkezés öltönyben, majd átvedlés kukásbácsivá….teljes átalakulás….

Következő év a „Fodototobácsi” varázsában telt, Ő volt a gyermekorvosa, kölcsönösen kedvelték egymást….ebben az évben G fodototobácsinak készült, a farsangon meg Dr.Bubónak öltözött. Ezt a jelmezt kicsit komplikáltabb volt megvarrnom, de remekül sikerült…és amikor fül-orr-gégésznek készült, akkor állandóan az orromban és a torkomban turkált….mert sosem voltak jók a mackói, mint anno nekem, neki igazi „beteg” kellett.

Az első szerelem, Nonanna volt. Egy csodás kis tündérboszi képében. Szerencsére nagyon jól kijöttünk a Mamával, így nagyon sok időt töltöttünk velük. Johanna, mert ez a becsületes neve, úgy lett Nonanna, hogy G nem tudta kimondani: Johanna.

És amikor mondtam Neki, hogy: -Nonanna,

G mindig kijavított: Ana! Nem Nonanna!... Nonanna!

Mondom: -tudom, tudom, Nonanna!

G: -Ana! Nem Nonanna, hanem NO-NA-NNA!!!!

Azután eljött az iskolás kor. Az alsó tagozatról nem szívesen írok….sajnos olyan pedagógusokat kapott, akik nem bírták az egyéniségeket.

Azután jött a szerencsés váltás, a felső tagozat…ahol a kiváló pedagógusok hatására kivirágzott a gyermek….sorra nyerte a történelem és földrajz versenyeket…na, ja…

De itt élesedett ki G önállósága is.

Mindig azt szerettem volna, ha a Karinthyba megy továbbtanulni. Régen nagyon jónevű gimnázium volt, és azt szerettem volna, ha úgy megtanul angolul, ahogy én soha nem vagyok képes.

Aztán eljött az idő…és G döntött. Szerencsére Ő is a Karinthyba szeretett volna menni, hogy úgy megtanuljon angolul, ahogy én sosem vagyok képes. Akkoriban külön felvételi volt a kéttannyelvű gimnáziumokba. G járt előkészítőre, ahol minden hétvégén írtak egy tesztet. Egyszer sikerült elérnie rajta a bekerülési ponthatárt, amikor a magyar-matekon kívül kivételesen történelem-földrajz is szerepelt a tesztben. A többit alul teljesítette. Ennek ellenére úgy döntött, erre tesz fel mindent. Tanulmányi eredménye alapján a Dunaharaszti gimnáziumba felvételi nélkül bekerült volna, így bejelölte az összes kéttannyelvű gimnáziumot, egyetlen felvételi teszttel, plusz a helyi gimit…hát barátaim….izgultam mit ne mondjak! Amikor felhívtam a gimnáziumot, az alábbi tájékoztatást kaptam a Karinthyból: Anyuka, gratulálok, az 560 jelentkezőből a fia negyvenhatodikként felvételt nyert az osztályba, gratulálok!....hát ez bejött….

Elteltek ezek az évek is. Kötődtek mély barátságok, amik a gimi után mélyültek el igazán.

Az egyetemi felvételire már annyira önállóvá vált, hogy nem is láttam a jelentkezési lapját. Mindent Ő intézett, nem volt beleszólásom. Felvették az ELTE történelem szakra. Ez később csalódást okozott számára, szociális érzékenységét mélyen bántotta az ottani hangulat. Következő évben felvételt nyert az ELTE Szociológia karára is. Ez olyan szerelmet jelent számára, hogy a történelmet elhagyta, és jelen pillanatban már a mester szakot végzi.

Közben utazza a világot körbe-körbe….

A repülés iránti rajongás még máig kíséri.

Egyetemistaként nyaranta Amerikában dolgozik egy gyermektáborban. Imádja. Itt is születtek komoly barátságok.

Ugrálok, mert emlékek szülik az újabbakat….vissza az érettségi utánra….akkor mentünk ki Amerikába….úgy döntött, nem akar jönni, annyira vágyott arra, hogy végre egyetemista lehessen. Elkezdte tehát az igazi felnőtt, önálló életet…

És ma 25 éves. Hihetetlen….

Boldog szülinapot és boldog, hosszú életet kicsi egérkém, Mazsikám, Gelácskám, G-m!