valamikor 2008-ban, dec 22 környékén

amikor a vizsgáimat letéve siettem vissza karácsonyra Brookingsba...

Nos tehát hazaérkezésem…haza…attól függően hol vagyok 2 hazám van, az otthon és az itthon…mindkettő ott, ahol a szeretteim vannak…

Kicsit reszketve indultam neki az útnak, mert Péter már egy hete azzal frusztrált, hogy hatalmas vihar-előrejelzések vannak…nem tudni hogy jutok haza, Ő mindent megtesz, de a viharral nem szabad lacafacázni…ha úgy alakul, maradjak a fenekemen a reptéren, és várjam ki a jobb időket….jobb időket? …de itt még áprilisban sincs „jobb idők”!!!

Na, tehát meglehetősen nyálkás időben indultam el otthonról, és Párizsban is éppen a földet érés pillanata előtt bukkantunk ki az alacsonyan szálló esőfelhők alól…de földet értünk szerencsésen, és azt hiszem fentről ez a legjobb hír, ami az embert érheti, hogy leszálltunk…

Terminálváltás…beszállítás….kicsit megijedtem, mert a pasi félreállított és hívott valaki mást, aki türelmesebb volt hozzám, és végre megértettük egymást…végül is jól jártam ezzel a sorból kivettek-el, mert így elsők között szállhattam be a gépbe…és nem kellett a lábamhoz tenni a kézipoggyászomat…és kényelmesen utazhattam.

Szüleim mindig aggódnak, amikor „maratont futok” mert nem vagyok képes időben elkészülni, így tehát úgy vágtam neki az útnak, hogy egy percet sem aludtam előtte…ennek köszönhetően viszont a repülőt végig aludtam, egytől-egyig, csak kajálni keltem fel…”vérszagra gyűl az éji vad”

A magasban gyönyörű verőfény, végig felhő felett…

És volt órám!!! Három is!!!! Tuti tudtam minden időt…otthonit, itthonit, bármit…szuper érzés…

Cincinnatiba érkezés, izgalom, ott nincs rossz idő, csak felhő, és plussz fok…és jön a vám…

Nagyon-nagyon őszintén mindent bevallottam, leírtam egy papírra, mi minden kaját akarok én bevinni az országba, és lobogtattam, bárki szembejött velem…ennek nagyon örült a Hivatal…és szép zöld jelzésekkel látta el a papírjaimat…

De minthogy a kutyák nem tudnak olvasni, megint kiszúrt magának…és leült a bőröndöm mellé…megint megmutattam szép kis listámat, mondták menjek ellenőrzésre…

Arcomra feltettem legbájosabb, legegyüttműködőbb mosolyomat…segíthettem kibontani igen cselesen lezárt csomagomat (mert első jövetelemkor az összes lakatot lebarmolták). Azt hiszem pofátlan őszinteségem megint győzedelmeskedett, csak a 2 dobozka marhahúsleves-kockámat kobozták el, minden mást, mint pl. Mamám bejglijei, Keresztmamám grillázsai, télapó mézeskalácsai, és a sok-sok csomag szaloncukor és tubus fűszerkrém utazhatott velem tovább…

És akkor jött az izgalom…nézem a kiírást…New York…törölve…. Chicago…törölve … …Sioux Falls…NEMtörölve!!! húúúúh…ezt megúsztam….de még 5 óra várakozás….addig még bárakármi is előfordulhatik…

nagy-nagy izgalmamban elaludtam…ráborultam a csomagjaimra és aludtam…jajj, amikor felébredtem!!!???elnyomtam az egyik szemem, ezért hosszú ideig csak homályosan láttam rá. nem láttam a kiírást, nem láttam az órát, viszont mindenből kettőt láttam…a semminél mondjuk ez is több…de még volt egy órám…és a kiírás szerint még mindig időben indulunk….szinte hihetetlen!

Ja…, de a percek peregtek, és már csak 20’ volt az indulásig…és még semmi jel a beszállításról. ….több mint gyanús…így hát odamentem érdeklődni… ja…késve indulunk…de még semmi hír arról, mikor is… felhívtam Péteréket, tök jó, tudtam velük beszélni, most már akár gyalog is…úsznom már nem kell (ui., otthon az volt a problémám, hogy míg azonos földrészen az ember akár gyalog is eljut a céljához, itt már úsznom is kéne, nem keveset).

Na, 1 szó mint 100, 45 perces késéssel el is indultunk…az eső addigra megeredt.

A felszállásra még emlékszem, a következő kép az, hogy kinyitom a szemem, és a szomszédom üres kávés és narancsleves poharát látom…na erről lemaradtam, remélem kaját nem kaptak, mert olyan éhes voltam, hogy a reptéren erre vártam, legalább egy pár szem sósmogyit, vagy egy kekszet!!!!...annyira megsértődtem, hogy gyorsan vissza is aludtam, és csak a leszállás előtti pillanatban tértem észhez…jézusom, mindenütt hó!!!!

Leszálltunk, kimentünk, nemsokára jöttek a bőröndök is…mind megvan…ez jó jel!

közben skubiztam a taxisokat, de egyik sem akart magáénak…mind elment, és egyik sem keresett engem…próbáltam Pétert hívni, de mindig kiköpte a pénzem a telefon…már vagy 1,5 óra telt el, kezdtem kétségbe esni.

Megkértem a kocsi kölcsönzős hölgyet, hogy segítsen…felhívta a céges telefonról Pétert, aki nem értett semmit, mert tudtával kijöttek értem a taxisok…megbeszéltük, hogy visszahív…

Újabb félóra, ránézek a telefonomra…nincs térerő…ki nem mehetek, mert -24 fok van, és irtózatos szél, bőröndök bent…így tuti nem fogunk tudni kapcsolatba lépni…megyek ismét a hölgyhöz, már meglehetősen kétségbeesett képpel…ismét hívja Pétert.

…a taxis állítólag fél órát várt, a reptér kiürült, úgyhogy nem várt tovább…nézek kerekre nyílt szemmel….de hisz a reptér még mindig nem üres!!!!...mit tegyek?- kérdem sírós hangon?

Márta! Ne sírj! Próbálj taxit fogni, bármennyibe is kerül!!!-mondja Péter, szegény tehetetlenül.

Tudni kell, hogy egy ismerős felajánlotta, hogy eljön értem, de a vihar előrejelzés érthető módon visszatartotta, én sem szerettem volna, ha nekivág, 5 gyermek édesapja…kért, hogy én se induljak útnak, nagyon veszélyes lehet, ha le kell állnunk az autópályán, mert nem látunk semmit a hófúvásban, egészen egyszerűen, megfagyunk…

…mit tegyek, mit tegyek…álltam tétlenül, haza akarok menni!!!

Szemezek a taxiállomáson 3 telefonnal, egy sárga, egy piros, és egy fehér, régi bakelit…

A sárga alá ki van írva, városon belül és kívül…utálok angolul telefonálni, nem is tudok angolul…akkor viszont itt maradok…felveszem a telefont, tárcsahang, beleszól egy férfi…elmondom bánatomat, közli, hogy csak városon belül…remek…akkor miért van ide írva, hogy városon kívül…lehet, hogy a vihar miatt?...lehet, hogy mert éjfél van???

...emelem a pirosat, tárcsahang…ekkor beront az ajtón egy rosszkinézetű ember (alacsony termet, egészségtelenül fehér arc, vizenyősen kék szemek, álla csúcsán kicsi ősz szakáll…olyan fura alak) kikapja a telefont a kezemből, hagyjam, Ő sofőr, hova megyek? …mondom bátortalanul, Brookingsba…még csak nem is gondolkodik, okés, menjünk…állok megbénultan…elvisz Brookingsba? Igen…és mennyiért? 95$...hírtelen nem tudom mennyi is az…nehogy rosszul értsem…95$??? Igen…nézem az ujjaimat, hátha segítenek…erre rávágja, oké, 90$...még mindig nem vagyok biztos abban, hogy akarom, olyan fura ember…a taxi 75-ért vitt volna…ez 15-el több, vagy elmegyek, vagy itt maradok…számolom a pénzem, van annyi…hát jó, megyek, annál, hogy itt éjszakázom, még a halál is jobb, csak gyors legyen és kíméletes…

Oké, mutatom a csomagjaimat…odarohan, felkap kettőt és kirohan a reptérről…jézus, elvitte a bőröndjeimet….még csak vissza sem nézett, hogy megyek e utána…felkapom a maradékot, rohanok utána mint egy eszeveszett, látom dobálja be a csomagjaimat a csomagtartóba, elveszi a többit, szálljak be!

Ülök be…hátra…,  az anyós ülésről egy még mogorvább, olyan semmi-tekintetű pasi néz rám értetlenül, köszönök, semmi válasz, csak néz…bizalmatlanságom csak még jobban fokozódik…mi lesz ebből???

Gonoszmanó kinézetű beugrik a kocsiba és elindul…na, jó, de meg sem kérdi, hogy Brookingsban hova???...jó, hogy kisváros, de akkor is!!!

Telefonál…hallom mondja, hogy Brookingsba visz egy hölgyet…egy csöpp reménysugár…látom a táblán is kiírva, Brookings felé…mondja, kb. 1 óra az út…kezd a bizalmam visszatérni, ha nem oda vinne miért strapálná mindezért magát, telefon…mennyi idő múlva érkezünk, stb…

Kiérünk a városból…és elkezd repeszteni…megy vagy 100-120-al…az út tiszta hó, a szél fúj, érzem a kocsin…mi a jobb, ha alszom, és úgy halok meg, vagy ha ébren vagyok?...le sem merem csukni a szemem, még csak nem is pislogok…az, hogy egyedül vagyunk az úton, jó nekünk, vagy nem…és egyáltalán jelent ez valamit?...de hát sofőr! Csak nem indult volna el, ha veszélyes…nem tudom…

Időnként lök egyet a szél rajtunk, és elénk fúj egy adag havat, ilyenkor 1-2 mp-ig semmit sem látni…nagyon félek…nézem az órát…

Sms jött, Péter: maradjak a reptéren, holnap valahogy értem jönnek…ezek szerint most működik a telefon, válaszolok, 1 órán belül otthon vagyok!

Közben anyósülésen a pasi elszundikál, a sofőr ébresztgeti…ilyenkor a kocsi vészesen megközelíti az útpadkát…kapaszkodom, mintha az segítene…nézem az órát, még fél óra…a felét megtettük, és élünk…talán van esélyünk…a vihar még nincs itt, bár egyre gyakoribbak a széllökések a havas pillanatokkal, mindegy többnyire egyenes az út, csak tartani kell a kormányt…

Sofőr is fárad, egyre többet mocorog, dörzsöli a tarkóját, jézus…ismerős mozdulat…el fog aludni!!!...hisz én már csak tudom!!!...én is ezt csinálom elalvás előtt vezetés közben…

…ráfutunk egy homokbuckára, kocsi kicsúszik a szélre…gatyám tele…sofőr visszahozza egyenesbe…legalább felébredt…megkérdi minden okés e….hát persze!...hisz még élünk!...messziben fényeket látok, letelt az 1 óra…tábla jelzi, következő lehajtás, Brookings…istenem, a nehezén már túl vagyunk, itt már közel a mentőállomás is szükség esetén…

Beérünk a városba, tudom hol vagyunk!!!! Mondom a pasinak, hogy innen már mutatom az utat…megkönnyebbül…és elkezd cseverészni…

Büszkén közli, hogy a mellette ülő férfi a testvére…közben rájöttem…beteg…olyan down-szindrómás szerű…néma csöndben ül, mered előre…

Sofőr-pasi elkezd beszélgetni, már nekem is kezd szimpatikus lenni…hiszen hazahozott, ahogy ígérte, még pár perc…

Megérkezünk….kezet nyújt, szép ünnepeket kíván…jéééé….egészen kedves ember…most meg azon kezdek izgulni, hogy szerencsésen visszaérkezzenek…

Közben Péter is megjelenik…mindenki örül…

Itthon vagyok!!! Gyerekek elaludtak, de Péter lelkére kötötték, hogy ébresszem fel őket…

puszilgatom őket…nyökögés-pöfögés-szuszogás-forgás…de nem kelnek fel….nem baj, biztosan érzik, hogy megjöttem…-mert: egyszer, amikor Gera kicsi volt, elmentem akarata ellenére egy buliba, és a Mamáéknál aludt, de éjjel a buli után én is odamentem, és amikor bebújtam mellé az ágyba és megpuszilgattam pogácsás pofiját, röfögött-pöfögött-csámcsogott, és azt mondta ANAAA!---és aludt nyugodtan tovább…- ez jutott eszembe éppen akkor…

Péter friss kávéval várt és kéksajttal!!!! A kedvencem!!! – ne csodálkozzatok, hogy hajnali kettőkor kávé…mi mindig kávézunk…lefekvés előtt és felkeléskor is és a kettő közötti időben is végig….csak az íze kedvéért….mert hatása már semmi…

Kb, négykor aludtunk el…ennyi…